Nos, azt hiszem eljött az ideje az eddigi történések summázásának, és az esetleges tanulságok levonásának a budapesti (és néhol vidéki) diáktüntetések kapcsán. (Remélem nem ez az utolsó eset a közeljövőben, hogy erről írhatok.)
Elkezdődött valami, igaz, hogy viszonylag szűk körben, amit demokráciának lehet nevezni. Érdekes módon ezt egy autoriter kormányzat működésének köszönhetjük. Ez főleg abban az esetben érdekes, ha azt nézzük, hogy egy autoriter kormányzat alatt lett sok embernek demokráciaélménye. Amikro egy fórumon szavazunk, akkor valóban a döntésnek megfelelően cselekszünk, és ez nagyon jó. Mindenesetre nem szeretnék túlzottan filozofikus irányba menni.
Lényeg a lényeg, a kényelmetlenséget vállalva az utcára mentünk, és próbáltunk nyomást gyakorolni a kormányzatra, először csak a felsőoktatási törvénytervezet ellen, később néha már szélesítve a követeléseket szolidaritást, és kvázi igazságosabb társadalmat követelve, habár ezt ilyen konkrétan soha nem mondtuk ki. Azt hiszem a Hallgatói Hálózat egész szépen helytállt (és remélem, hogy még fog helytállni). Megmutattuk a kormánynak, hogy nem csak az és úgy van, amit és ahogy ők elképzelnek, mert ez egy kívülálló gondolkodó számára teljesen nyilvánvaló. Ami viszont meghökkent, hogy vannak olyan értelmes emberek (a közeli barátaim között), akik azon háborodnak fel, hogy megszólítjuk a miniszterelnököt. Hogy jövünk mi ahhoz, hogy megszólítsuk a miniszterelnököt. Nos, ezt részben nekik is kifejtettem, de elsősorban úgy, hogy a miniszterelnök közszolga. Ő az az ember, akit a állampolgárok megválasztanak, hogy vezesse azt a kvázi menedzserekből álló munkacsoportot, akik az ország vezetéséért felelnek. Az emberek fizetik őket az adójukból, és ha nem nyújtanak megfelelő teljesítményt (márpedig ezek a jelenleg regnáló inkompetens vezetők nem nyújtanak), akkor nemtetszésüknek hangot adhatnak, és hangot kell is, hogy adjanak. Állítólag a közelmúltban nyílt kecskeméti Mercedes gyár vezetője a folyosón minden szembejövő embernek köszön, legyen az a felső vezetés tagja, vagy egy egyszerű munkás. Valahogy ezt kéne elérni, hogy az emberek és a vezetők is felfogják, hogy nem az állampolgárok vannak az országért, meg a vezetőkért, hanem fordítva. Ha erre a nyilvánvaló tényre néhányan rá akarnak világítani, akkor ne az legyen rá az a válasz sokak részéről, hogy balliberális csürhe, meg ne tagadják ki az embert a ’nemzetből’. Hisz ezt az egészet nem magunkért csináljuk. Nem magamért ordítom rekedtre a hangom, és vállalom azt, hogy kevesebb időm lesz vizsgázni. Hanem a hazáért, hogy patetikusan fogalmazzak.
