Tegnap történt valami. Végre. Diáktüntetés. Hídfoglalás. Összefogás.
Számomra ezekkel foglalható össze a tegnap történtek lényege. Az ELTE lágymányosi kampuszán konkrétan közvetlen demokráciát gyakorolva döntöttük el, hogy mit kívánunk tenni. A döntésünk pedig a hídfoglalás volt. Lehetséges, hogy lehetett volna diplomáciai tekintetben hasznosabb döntést hozni, de én nem tudok/tudtam jobbat. Nem is ez a lényeg sokkal inkább az, hogy tettre készek vagyunk. Nem maradtunk a meleg egyetemen ücsörögni egy terembe, nem hagytuk abba annyival, hogy elfogadtunk 5 pontot, és megmondtuk, hogy nem értünk egyet. Budapest házfalai visszhangozták kiáltásunkat. Sok ember szimpátiáját mutatta ki. Skandáltuk, hogy ez csak a kezdet. Remélem így is lesz, és nem hagy alább a lelkesedés. A kormány káros politikája ellen ez egy konkrét, nem lagymatag, egyértelmű visszajelzés volt részünkről. Ahol több, mint ezer ember előtt lehet azt mondani, hogy megszervezzük, hogyan folytassuk az ellenállást, ott már kezdem azt hinni, hogy van keresnivalóm. Van lehetőség a kiugrásra ebből az apolitikus mocsárból ami itt van. Sőt, mindezt csak szebbé teszi, hogy nem egy politikai tömb köré tömörültünk. Teljesen alulról, önszerveződően sikerült valamit létrehoznunk. Az, hogy mit kezdünk az immár létező erőnkkel és bázisunkkal, csak rajtunk múlik.
Egyedül néhány megjelent politikus az, ami csökkenti a tegnap fellobbant láng fényét. Nem volt helyénvaló felszólalnia Szarvas Koppány Bendegúznak, a DK ifjúsági tagozatának tagjának. Főleg nem hülyeséget. Dőreség volt tőle az embereket a készenléti rendőrséggel ijesztgetni, holott az ő felbukkanásuknak semmi valószínűsége nem volt. Majd mikor (kis fáziskéséssel) meggyőződött róla, hogy biztonságban van, megpróbált a tömeg élére állva felvonulni a Sándor-palotába, ám végül egyedül indult el.
Lehet, hogy naiv vagyok, vagy cinizmusom hátrahagyva idealista módon szemlélem az eseményeket, ám hinni akarom, hogy az egyetemisták képesek valódi változásokat indítani.
